Egyszer egy családi rendezvényen hozta magával ezt a pitét az unokasógornőm, már ha egyáltalán van ilyen családi titulus. Szóval bonyolultabban, a gyermekem apukájának unokatestvére.

Istenem, hogy én mindig bajban vagyok a családi viszonyok meghatározásával, de hát most mit csináljak. Ha nem tartanánk a kapcsolatokat és nem mászkálnánk egymáshoz időnként szabadon választott kötelező jelleggel, akkor most nem lennék ilyen bajban, de ebben az esetben nem tudnám ezt a receptet és veletek sem tudnám megosztani.

Na. Most hogy ilyen kacifántosra sikeredett a bevezetés, ígérem a pite elkészítése gyerekjáték lesz. 

Elöljáróban annyit, hogy nálunk ez családi kedvenc. Nem csak Bálint rendeli állandóan, hanem az én egyáltalán nem édesszájúnak nevezhető párom is előszeretettel majszolgatja akár csak úgy jövet-menet a lakásban. Ha pedig kiszagolják a barátok, hogy újabb tepsi sült meg nálunk, tuti előkeverednek és mint a sáskák felszippantják az egészet. 

Valóban, az első futócipőt felhúzni olyan érzés, mint amikor annak idején az iskolában új füzetet kezdhettél.

Főleg azért, mert végre eljött az az idő, amikor nem a ronda kék csíkos füzetet kellett használni, hanem a papírbolt polcai között, hosszas válogatás után azt a vagány, kicsit csajos borítósat vehetted meg, ami már az akkori agyad számára is drágának tűnt, de az anyutól kapott füzetpénzt a zsebpénzeddel kiegészítve már belefért.

Szóval lett egy ilyen cipőm. Egy igazi futócipőm. Sose gondoltam volna – és talán még most is túlzásnak tartom –, hogy valaha pénzt fogok kiadni egy FUTÓcipőre. De be kell vallanom, rengeteg cipőt felpróbáltam.

A vásárlás a szokásos módon zajlott, én az árát, Jocó a technikai leírást, az anyagösszetételt, a saroktámasztást, a talpszerkezeti felépítést és még mit tudom én mit nézett. Szóval egyszerűen fogalmazva az én szemszögemből a pénztárca és az észérvek csatája volt az a néhány óra, amit különböző boltokban eltöltöttünk. 

Bizton állíthatom, hogy én, aki, ha csak tehetem, kerülöm az összes vásárlásra alkalmas teret, egy cseppet sem éreztem az idő múlását, viszont iszonyatos izgalommal töltött el a keresgélés. Egyik boltba be, a másikból ki. A „Jaj de cuki!” és a „De mennyibe kerül?” felütésű érzelmi libikóka több órás küzdelme után beadtam a derekam, és végül egy számomra feldolgozhatatlanul drága, de gyönyörű, 50%-kal leárazott csoda mellett döntöttünk. Igen, döntöttünk.

Nem én, mert ha rajtam múlik, akkor hosszas válogatás után simán meggyőzöm magam arról, hogy a

teniszcipőm is tökéletesen megfelel arra a célra, hogy a végén ne fussak.

De a „Néhány ezer forint árkülönbségen, nem múlhat a testi egészséged!” és hasonló mondatok hallatán végül hagytam magam meggyőzni.

Bevallom, kicsit úgy választottam cipőt, mint a vicc szerint a nők az autót. Abszolút a külcsín döntött, és nagyon örültem, hogy nem egy raptorcipő volt „ár érték arányban” a legmegfelelőbb az én racionálisan gondolkodó szerelmem szerint. Szóval cipő hazajött. És valóban: a szépsége és a „Lett egy futócipőm!” izgalmas érzése miatt hazafelé végig csak azon töprengtem, hogy miután megérkeztünk, és mondjuk ettem legalább egy banánt, akkor melyik útvonalon tudom azonnal ki is próbálni a legújabb szerzeményemet.

Arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy a kiskamasz gyermekem, aki lassan bármi mást szívesebben csinál annál, minthogy velünk legyen, csillogó szemekkel fogja megkérdezni tőlem, hogy velem tarthat-e. 

Mondtam: „Futni???”

De már ment is a szobájába öltözni, aztán izgatottan faggatott, hogy merre megyünk, és milyen alkalmazást töltsünk le a telefonra, és mennyit futunk és… Végigbeszélte az egész utat!

Lett egy „Csak a miénk időnk”. Imádtam minden percét, a fiam szaladt, dumált, megállt, ivott, biztatott, dicsért, fecsegett és boldog volt. És én is boldog voltam. Végig. Szóval kicsit sem magányos dolog a futás, hanem úgy tűnik, hogy ez egy kapocs lesz köztünk a kamaszéveiben.

Köszönöm mindenkinek, aki rábeszélt!

Nem gondoltam volna, hogy ilyen viszonyt ápolok a rétessel.

Kis családi kirándulásnak indult, nem is terveztük meg előre. Igazából a véletlen hozta, pontosabban valaki, aki pénzt kapott azért, hogy a szálloda parkolójában álló autók szélvédőjéhez egy szórólapot helyezzen.

Nem kedvelem ezeket a fecniket... Most mégis valamiért volt kedvem megnézni, hogy mit hirdet. XIX. Mesztegnyői Rétesfesztivál. Na, gondoltam, oké. Mikor van? Jé, pont aznap megyünk haza. Miért is ne? Sosem mennék el különben. Ilyen messzire?

Így alakult, hogy miután kicsekkoltunk a szállodából, kis kanyarral elindultunk Mesztegnyőre.

Parkolóhiány. Közepesen jó fej polgárőrök. Átlagos tömeg. Azonnal nekiindultunk, hogy vadásszunk magunknak egy kis rétest. Ha már... A bóvli és levendulaárus, valamint a „Jó ebédhez szól a nóta” nagyszínpadi produkció közt hamarosan meg is találtuk az első rétespavilonokat.

Rögvest beszédbe is elegyedtünk az árussal. A hölgy nagyon kedves volt. Nyilván 2 percen belül jött a kérdés:

„Barátok közt, ugye?!” Kis zavart rétesmajszolós mosollyal válaszoltam, hogy igen. Nagyon kedvesen és diszkréten jött a visszajelzés, hogy akkor mostantól ez titok, mintha nem is tudná. Nagyon hálás voltam érte.

A figyelmetlenségemnek köszönhetően nagy bánatomra későn érkeztünk, így a reggeli látványnyújtásról - ami a leginkább érdekelt volna -, sajnos lemaradtunk. Azonban a hölgy rögtön javasolta, hogy nézzünk be az ovi udvarába, mert ott még sülnek a kemencékben a rétesek. Valóban. Kedves, mosolygós óvónénik, dadusok és még ki tudja, kik igyekeztek úrrá lenni a réteshelyzeten, no meg a kemencéken.

Azonnal feltűnt, hogy a parázsért felelős kirendelt segítők finoman fogalmazva sem szomjasak. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató volt őket hallgatni. Egyik „jobban” értett a kemence felfűtéséhez, mint a másik. A mosolygós hölgyek mindeközben nyugodt pedagógiai érzékkel kezelték a „nagycsopis” közmunkásokat. A parázs izzott, a kemence melegedett, a rétesek sültek, sütött a nap is, és minden tele volt nyugalommal.

Miután kifaggattam újdonsült ismerőseimet a kemencében való sütés rejtelmeiről, elindultunk a Faluház felé, ahol nagy meglepetésünkre az egyik sátor alatt még vígan folyt a réteskészítés. Bent vidám asszonyzsivaj, én meg kintről izgatottan néztem, hogyan készül a rétes.

Bizonyára furán hangzik, de időnként feszélyez, ha felismernek. Valamiért mindig az az első gondolatom, hogy:„Hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy odamenjek ismeretlenül? Mit gondolnak majd? Itt van ez a Juli a Barátok köztből, aztán azt hiszi, hogy csak azért mert ő benne van a tévében, vele már mindenki azonnal jó fej akar lenni?”

Rövid kis toporgás után nagyon hamar rájöttem, hogy itt bizony senkinek fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok. Ha valakinek ismerősnek is tűntem, olyan nagy volt a forgatag, hogy azt hihette, a szomszéd faluból ismer. Azonnal bependerültem a sátor alá és beszélgetésbe elegyedtem az egyik rangidős és láthatóan leginkább szakavatott nénivel. Már szitálta is a lisztet, gyúrta a tésztát, és perceken belül már én is nyakig lisztesen tanultam a réteskészítés csínját-bínját. Boldogan adták át a tudást, ami a birtokukban volt.

Az egyikük megmutatta, hogy minek milyen állagúnak kell lennie, a másik azt, hogy milyen praktikák vannak a töltésnél, és hogy otthon azért majd mivel kenjem le a rétes tetejét.

Röviden szólva: bennfentes lettem. Búcsúzóul még azt a dicséretet is bezsebelhettem, hogy jövőre jöhetek a csapatba versenyezni.

Visszamentünk az óvodakertbe, megnéztük a frissen kisült réteseket. Mindenkitől búcsút vettünk, majd elindultunk hazafelé.

Annyi élmény és kedves mondat jött velem, hogy egy ideig csak csendben néztem a tájat, majd boldogan kijelentettem:
– Képzeld! Apám mindig arra vágyott, hogy olyan házi rétest egyen, amilyet a nagymamája készített neki.
Elsírtam magam.

A hiánya, így évekkel később. A boldogság, hogy valami olyat tanultam, amire ő nagyon vágyott, és tudom, büszke lenne rám. Ő lenne a legjobb „közönségem” a rétesek terén. És a felismerés, hogy erről bizony lekéstem...

Csak most jöttem rá, hogy mennyi mindent akarok csupán azért, mert apám nagyon szerette volna. Még most, a halála után sok évvel is ő az egyik, akinek leginkább szeretnék a kedvében járni.

Összességében: apám az én rétesem.

Mint az köztudott, minden valamire való recept úgy kezdődik, hogy: "Végy egy pohár bort." Ez most annyira komoly, hogy kötelező betartani. 

Nem kicsit foglalkoztatott az a tény, hogy mi van a BÓTI grillkolbászban.

Mivel rengeteg rémtörténetet hallgattam végig, hogy mik, hogyan és milyen mennyiségben fordulnak elő a darálmányban, arra a végső elhatározásra jutottam, hogy itt az ideje felkutatnom néhány házilag elkészíthető, zamatos és még akár kímélőnek is nevezhető partifalatot. Mielőtt azonban közkincsé tettem volna grillkolbász receptjeimet, gondoltam mégiscsak kipróbálom.

Természetesen kóstolás után még belenyúltam az arányokba, de ez csak irányelv kedves kavarógép. Itt most elfogadható az a javaslat, hogy "Ízlés szerint". Ettől függetlenül bizton állíthatom, hogy ha az itt feltöltött arányokat követed, akkor is nagy sikered lesz vele. Hajrá, elő a keverőtálakkal és a kalandvággyal. 

Az elkészítés nem igényel nagyobb konyhai ismereteket. Legfontosabb az előkészítés, ami a hozzávalók egyenletes kikeverésével majdnem be is fejeződik. Tehát keverjük össze a hozzávalókat, majd ha ezzel megvagyunk, lássunk hozzá a továbbiak előkészítéséhez. Addig a bekevert húst lefóliázva tartsuk a hűtőben.

A vékonybelet áztassuk be hideg csapvízbe és jó alaposan - többször cserélve rajta a vizet - mossuk át. (Régen Ultra nevű por állagú tisztítószert szórtak a mosóvízbe és több lében áztatták.) A végén alaposan a csapvíz alá tartva mossuk ki és daraboljuk fel olyan hosszúságúra, amilyen hússzúra csak lehet.

Mivel valószínűleg néhány helyen ki lesz lyukadva a bél, érdemes a szakadásnál elvágni. A bél végét igyekezzünk megnyitni, majd a csap szájához illesztve folyó vízzel átmosni, úgy mintha az egy slag lenne.

Ha ezzel megvagyunk, akkor a kolbásztöltő csőrére óvatosan húzzuk rá a feldarabolt belet, mint egy zoknit, mivel a töltést a bél végénél kezdjük, így a töltelékünk szépen a töltőcsőrön át belebújik a grillkolbászunk külső burkába. Ne töltsük nagyon keményre.

Ha egy-egy szállal megvagyunk akkor kb 10 cm-ként tekerjünk rajta egyet, hogy a kis kolbászkáink elkülönüljenek.

Amit nem szeretnénk azonnal felhasználni, természetesen lefagyasztható.

Atya ég, ez most komoly?!

Nincs tökéletes alakom, sem kockás hasizmom.

Vagyis biztos van, csak még sosem láttam. Esküszöm, ha lenne, mutogatnám. Vagyok annyira exhibicionista, és hidd el, akadnak, akiket szívesen bosszantanék vele.

De akkor mégis miért „kínzom” magam majdnem minden reggel, és miért biztatlak téged is, hogy „...emeld fel azt a lottyadt segged…”?! Na hát pont ezért, mert, kedves felebarátaim, bizony-bizony a gravitáció csodákra képes, pláne 40 felett.

Talán nincs ember, aki ne úgy kezdte volna a rendszeres sportolást, hogy minden alkalommal elmondta magának:

„Mekkora b@rom vagyok! Miért nem alszom inkább ki magam? Most tényleg ennyire odavagyok attól, hogy mások mit gondolnak rólam?”

Hát igen, kedves Te! Pont így, még én is.

Mégis mi az, ami nap mint nap újra erőt ad, hogy ne adjam fel az ádáz küzdelmet? Elég sok minden.

A gyerekem elismerő mondatai. Valamint a meggyőződésem, miszerint nem csak megszerezni kell egy pasit, hanem meg is kell tartani, no meg a 10 év óta velem élő undor, az egy részes fürdőruhák irányába. Kevesebb undorító érzést tudok, mint a nedves testhez simuló latex rucit a napon.

És bevallom, irigykedve és kicsit bosszankodva nézegettem kolléganőim fantasztikus fürdőruhás villantós képeit. Azért azt gyorsan tisztázzuk, hogy nem rájuk haragudtam, hanem magamra. A felismerésre, hogy mennyire elhanyagoltam magam és ebben a tespedésben elfeledtem mindazt, ami fontos nekem és ami hosszútávon boldoggá tehet.

Itt azért megjegyezném, hogy nem elhanyagolható tény és szempont, hogy mindezt 35 és 45 éves korom között rajzolta rám a föld és a hűtő.

Szóval miután felismertem, hogy … csadorban jól mutatnék, elkezdtem kritikusan, külső szemlélőként vizsgálni magam. Gyorsan rájöttem, hogy a kicsit behízott boci térdem felett, bizony nem csak, hogy lefele kívánkozik a tompor, de még a kettő között némi narancsbőr is leledzik. Felfedeztem a köldök alatti kiirthatatlan pocakot, valamint a vele egy magasságban található úszógumit és az azt dekoráló háti redőt.

Gondoltam, majd kerülöm a tükröt, de attól a perctől kezdve, hogy ez tudatosodott bennem, arra lettem figyelmes, hogy én nem tudom, hogyan, de mindenhol tükrök vettek körül. Biztos ismeritek az első gyermekét váró nőt, aki hirtelen csak terhes nőket lát az utcán, minden film gyerekszülésről szól és a fehérneműboltok is tele lesznek szoptatós melltartókkal.

Egyszóval, felszívtam magam és …

hát nem volt egy sétagalopp és bizony nem is ment olyan gyorsan, mint ahogy én arra számítottam.

Aztán jöttek az első eredmények. A „Wooow, ez a ruha egész jól áll!”, a „Wooow, neked ez a ruha egész jól áll!” és a „Fáj ezt mondanom, de jól nézel ki”. És ezek csak a barátok, na meg TE saját magad. És ami, legyünk őszinték nem elhanyagolható és kárpótlásként sem utolsó érzés, azok bizony az irigy, sárgulós pillantások.

Ezektől újra érzed a huncut pillangókat a gyomorszájad körül és tovább haladva a kedves ismerősök előtt megengedsz magadnak egy huncut elégedett mosolyt.

Szóval hidd el, megéri!

Néhány évvel ezelőtt, az első közös karitatív sütögetés alkalmával ismerhettem meg Csiszér Dórit, akiről bizton állíthatom, hogy mestere a cukrászatnak. Akkoriban az ország legismertebb főzőiskolájának csokiműhelyét vitte, ma már saját desszertboltjában varázsol csodákat. Állíthatom, hogy mindent amit a tortázásról tudok, tőle lestem el. 

A csokivarázslás barátságot is hozott magával és egyik bakancslistás tervem, hogy a napi rohanásban találjak egy szabad órát, amit Dórival, a sütijeivel és egy remek kávéval tölthetek.

Ezt a receptet tőle kaptam, pontosabban azt a gyönyörű könyvet, amiben ez a Dóri által már többször lemeózott recept lapul.

Na most ugye az van, hogy én nem futok.

Ezzel mondjuk nem árulok el nagy titkot, kivéve, hogy azonnal meg is kell hazudtoljam magam.

A következő történt: egy nagyon kedves ismerősöm, aki 55 éves korában kezdett el futni, és most már elmúlt 60, Izrael állam 70. születésnapja előtt tisztelegve 70 kilométeres magányos futásához társakat keresett. Gondoltam magamban:

"Minden tiszteletem az övé, de hát én ugye nem futok. Egyszerűen nem kedvelem, unom, nem az én sportom."

Nap mint nap láttam a posztjait, hogy mennyire számít az ismerőseire, hogy átsegítsék ezen a nehéz vállalásán, de ugye mivel én nem futok, ezért csak erősen szurkoltam neki, és néha hozzászóltam, hogy: "Hajrá, Péter!". Annyira sajnáltam, hogy nem futok, de hát nem szeretek ugye.

Aztán eljött a nagy nap, és láttam reggel, pontosabban hajnalban a bejegyzését, hogy akkor most ő indul a Margit-szigetre, és kezdi a 70 kilométert, és mindenkinek örül, még ha csak egy körön keresztül is kísérik, támogatják őt.

"Jajj, Istenem, de hát én neeeeeem futok."

Aztán kávéztam és reggeliztem és tipródtam, és felvettem a teniszcipőmet, merthogy mivel nem futok, nekem futócipőm sincs, és kimentem a Margit-szigetre, és leparkoltam, és annak ellenére, hogy utálok futni és nem futok, végigkínlódtam egy teljes kört a Margit-szigeten

Megelőzött mindenki. Először a nagy popsis kislány, aztán a gazellafiúk, utána jöttek a túlsúlyos, a gyerekek és mindenki. Végig az járt a fejemben, hogy mekkora egy kapitális majom vagyok, hiszen nem is bírom, meg kilóg a belem, de mit csodálkozom magamon, hiszen én ugye nem futok.

Aztán a pihenőpontnál találkoztunk. Nagyon meglepődött és én is meglepődtem, hogy mennyire megörült nekem. Majd megkérdezte, hogy akkor futok-e még vele egy kört és mondtam, hogy:

" Haha! Nagyon kedves! De tudod én nem futok, és most is csak miattad, és mert a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni."

Aztán néhány napra rá találkoztam Jolival és Renivel, akikkel viszont együtt edzek, és mondták, hogy milyen szuper vagyok. És képzeljem el, hogy megfogadták a tanácsomat szerveznek egy futócsapatot, és indulnak a maratonváltón és arra gondoltak, hogy...:

"Áááá!" -  mondtam -, "Ne is folytassátok, mert én nem futok. Nem szeretek, unom és nem az én sportom. És be kell vallanom, hogy nem is bírom. Majd kiesett a tüdőm, és egyáltalán. Szóval nagyon szorítok nektek, de mivel én nem futok, ezért ugye nincs is miről beszélnünk."

Na jó, a vége az lett, hogy ha nem is 7 kilométert a váltóban, de Reni és Joli unszolására azért bevállaltam a 7-ből hármat.

Mert hát ugye, mint az köztudott, én nem futok.

És azon a 3 kilométeren is Reni huzibált végig. Mindeközben a "kettőt be, egyet ki" légzés mellett a legszívbemarkolóbb biztatása a "szuper, és most próbáljuk meg megelőzni a papucsos bácsit" volt. Hát köszönöm.

Aztán kisvártatva megismerkedtem egy nagyon kedves lánnyal, aki mint az a beszélgetésünk közben kiderült az egyik ismert sportóramárka  forgalmazásával foglalkozik. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy a fitnesshez és a bringázáshoz mennyire szeretnék én egy ilyen szuper órát. Mondta, hogy valóban csuda dolog egy ilyen óra, de majd ha futok...

Mondtam: Áááá, én nem futok, mert nem szeretek és unom!!!

És akkor önkéntelenül mondott valami nagyon izgalmasat.

Majd ha célod lesz, és megmondod az órádnak, hogy te mondjuk októberre szeretnél 5 kilométert futni 6.50-es tempóval, akkor megcsinálja neked az edzéstervet. Azt is megmondja, hogy ideális-e a pulzusod. Meg azt is, hogy mikor állj meg és mikor sétálj és mikor mit csinálj.

Na, ekkor jöttem rá, hogy én mit nem szeretek a futásban: a céltalan egyedüllétet.

De most már, hogy nem vagyok egyedül, úgy tűnik, na szóval elképzelhető, hogy a jövőben, tehát mondjuk mától, azért talán mégiscsak futok. Mert már nem vagyok egyedül,

és van célom,

a futásban..

Sokáig csak rakosgattam ezt a receptet és várt a sorára, azonban egyszercsak Bálint egy olyan gyurmajátékra vágyott, amit akkor nem lehetett kapni sehol. Így kénytelen voltam "kukázni" egyet használtan az internetről, természetesen gyurmahiányosan.

„Inkább ezren irígyeljenek, mint hogy egyvalaki sajnáljon!” ,

mondta ezt egyszer nekem valaki, akitől pályám elején a legtöbbet tanultam. Ő is tanulta ezt, nem kisebb embertől, mint magától Honthy Hannától.

Vannak és voltak legendás emberek, akikkel hál istennek összehozott az élet. Voltak olyanok, akiktől sokat tanultam, nagy barátságok és kölcsönös tisztelet lett a vége és persze voltak akiktől a kapott hidegzuhanyból profitáltam. Ezúton is szeretném megköszönni a hozzám való genyóságukat, hiszen, ahogy a mondás is tartja, „ami nem öl meg, az megerősít”. Természetesen nem minden pozitív kicsengésű találkozó indult teljesen felhőtlenül. 

22 éves lehettem, mikor először együtt dolgoztam Vele. Ez a történetem még Kecskeméten kezdődött és tőle aztán az egész szakma … rettegett, tartott. Ettől függetlenül tisztelték mindazért, amit elért és amit természetesen le tett az asztalra.

Na, Bennem ebben az időben semmiféle tisztelet nem volt se felé, se más felé. Amolyan „ide nekem az oroszlánt is” temperamentumommal és a kezdők tudatlanságával megáldva úgy gondoltam, hogy bármi ami velem történik, az nekem jár. Hiszen tehetséges vagyok mint a nap és nyilván remekül is nézek ki. 

Történt egyszer, hogy egy olyan darab cím- és főszerepét játszattam el a Hírös város nagyszínpadán, ahol eme országosan is népszerű Színésznő az édesanyámat alakította. Kollégáim, akik hál istennek azért eléggé kedveltek vihar természetem és határtalan önbizalmam ellenére, igyekeztek különböző praktikákkal és tanácsokkal megvédeni akkori önmagamtól. Ilyen volt például az az egyezményes jel, miszerint ha drága Vitéz Laci kollégám a szája sarkához emeli a mutatóujját az azt jelentette, hogy most kivételesen maradjak csöndben. Időnként Lacika még azt is a fülembe súgta, hogy : „Csss, cöe legyé!”. Ment is ez … egy darabig, de hát mivel előbb-utóbb nyilván minden kibukik,

én sem úszhattam meg, hogy legalább egyszer fejjel ne menjek a falnak. (Itt azért hozzátenném nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom.)

Elérkezett a főpróbahét az öltözéses próbákkal. Én az addigi munka során végig rendkívüli módon igyekeztem kerülni mindenféle konfliktust a már fent említett vendégsztárunkkal. Egy napon azonban - ahogy az minden rendes próbaidőszakban lenni szokott - megbeszélést tartottunk a nézőtéren. Természetesen mindenki aki csak élt és mozgott a produkcióban, ott ült és várta a rendező értékelését, instrukcióit, kéréseit.

Ekkor a Színésznő szólt a rendezőnek, hogy az egyik jelenettel ő bizony nem ért egyet. Volt ugyanis egy monológom ami közben ő a nézőtér felől – csendben jegyzem meg, hogy a saját kérésére - közelítette meg a színpadot. Tehát tulajdonképpen háttal a közönségnek hallgatta végig az én szereplésemet, majd az eredeti terv szerint megsemmisült anyámként hátat fordítva a nézőtéren keresztül távozik. Ez a megoldás végülis nem tetszett neki, s a

következőket javasolta. Inkább jönne a színpad hátuljából, mintegy megfordítva engem a nézőknek, hiszen akkor ugye szegény nézők nem látják az ő reakcióit a monológom alatt. Ez volt az a pont, amikor picit elegem lett az egészből, és önkéntelenül szaladt ki a számon a kézenfekvő és logikus válasz:

„Nem is kell látniuk, mert ez a jelenet rólam szól!”

Először dermedt csend, aztán ajtócsapódás és diszkrét üvöltözés kíséretében - kikérve magának a kialakult helyzetet - kiviharzott a színház épületéből.

Nyilván ez a pillanat nem múlt el nyomtalanul és következmények nélkül, hiszen csitriségem őszintesége nem aratott osztatlan sikert. Behívattak az igazgatóiba, ahol megkaptam a magamét, hogy végül is mit képzelek én magamról és vegyem tudomásul, hogy vannak íratlan előjogok a színház világában.

Többek között például egy idősebb kolléga iránt tanúsított tisztelet, aminek halvány nyomait sem lehetett felfedezni előbbi viselkedésemben. Mellékesen, és kissé viccesen, azért azt is hozzátették, hogy ez bizony egy elég vagány lépés volt. A Színésznő pedig – ahogy visszahallottam – azt a kedves megjegyzést zsebelhette be, hogy: „Nos Erzsike, találkozott fiatalkori alteregójával”.

És, hogy milyen következményei lettek ennek a szócsatának?

Visszamentem a színészházba, ahol egy üzenet várt :

„A művésznő kéri, hogy ha nem esik nehezemre, legyek kedves menjek be egy órával korábban az öltözőmbe, mert szeretne velem beszélni.”

Gondoltam mi bajom lehet, végülis, ezen is túl kell lenni egyszer. Amikor beértem az öltözőbe, ott ült az asztalomnál, kezében egy halom papírral. Ami pedig ekkor történt, minden képzeletemet felülmúlta.

Azzal fogadott, hogy ő bizony gondolkodott rajta, és a darabban viselt ruháim nem állnak jól nekem. Egyszóval lerajzolt néhány ruhát, szeretné ha megnézném, majd felmegyünk a varrodába, és tokkal-vonóval, töviről-hegyire új ruhákat készíttetünk.

Gondoltam, népszerűek leszünk fent így a bemutató előtt néhány nappal. De így történt. A főpróbahéten, mikor már minden jelmez készen volt, Erzsike átvarratta a kedvemért az összes ruhámat! Ott állt mellettem a tükör előtt, és egyeztetett a varrónőkkel anélkül, hogy én egy árva szót is szólhattam volna. Mondanom sem kell, hogy a ruhák gyönyörűek lettek. Amikor pedig elkészültek, azt mondta:

„Most szépen felveszed mindegyiket és megtanítalak benne járni. Nem úgy mint egy cseléd, hanem mint egy királynő.” Hosszú órákat töltöttünk az öltözőfolyosón a tükör előtt, a lépcsőházi lépcsőn és fáradhatatlanul gyakoroltatta velem, hogyan kell egy uszályos ruhában fordulni, lépcsőn felmenni, meghajolni, egyszóval viselkedni.

Nagynevű Színésznőnk pedig nem más volt, mint az általam nagyra tartott Galambos Erzsi, aki ettől a pillanattól kezdve mindent elkövetett azért, hogy bármiben, amiben akkor és későbbiekben együtt dolgoztunk, egyengesse a pályámat. Csak azért, mert meg mertem szólalni és bátran mertem vállalni a véleményem, elkezdett partnerként kezelni.

Tőle tanultam meg, hogy mit is jelent a színház iránti alázat. Ő mutatta meg, hogy milyen maximalizmussal érdemes csak űzni ezt a szakmát. Talán nem könnyű ember, de ennek csak az az oka, hogy ezer fokon ég, és emellett a mondandóját becsomagolni, feleslegesen udvariaskodni, diplomáciai köröket futni már nincs se energiája, se kedve.

De aki ennyire profi és maximalista önmagával szemben, mint Galambos Erzsi művésznő, az joggal várhatja el, hogy mások is így viszonyuljanak hozzá és nem utolsó sorban ehhez a csodálatos, hőn imádott hivatásunkhoz.

Ilyen példának okáért a hal.

A közepére natúr tonhaldarabokat morzsoltam, majd erre kerültek a következők: karikázott olivabogyó, szeletelt mozzarellasajt, só, bors és egy csipetnyi egyenletesen rászórt morzsolt kakukkfű. 

A Kinyújtott és töltelékkel halmozott tészta mindkét oldalát a töltelék mellett bevagdostam haránt irányban. Ezután szépen egymásra átlapoltam a kis fülecskéket. A vége tésztát - ami a hal farkát formázza - összenyomkodtam és egy villa segítségével szépen kicsinosítottam. A hatás kedvéért egy szelet olivabogyóval még szemet is varázsoltam neki.  Szerintem csinos lett. Egész tojással megkentem.

180 fokos előmelegített sütőben (légkeverés) kb 25 percig sütöttem.