Ma van Apák napja.

Soha nem foglalkoztam vele.

Milyen érdekes - és nem szeretnék bántó lenni -, ha azt vesszük, elég önző tőlünk nőktől, hogy így kisajátítjuk az utódokhoz való kizárólagos jogunkat. Már az is elég önző, hogy „csak az anya biztos”. Ezt valahogy mindig bántónak találtam, pláne azért, mert állítólag a nő az általa választott koronázatlan királynak szül gyermeket. 

Apám egy nagyon összetett és érdekes személyiség volt. Olyan igazi Ikrek. Igazából amióta meghalt, nem szívesen beszéltem róla.

Valahogy sokáig nem tudott velem mit kezdeni, de ez nem azt jelentette, hogy kivonta volna magát az életemből. Igen éles és konkrét emlékeim vannak vele kapcsolatban már egészen kicsi koromtól kezdve.

Az együtt kuporgás a nagymamánál lévő garázs nyitott ajtajánál, ahol azt mutogatja, hogyan kell mosogatni a benzinben az autó csavarjait. A katepox illata. Az olajszagú keze. A fegyverek iránti vonzalma, rajongása, és az ezzel együtt járó tisztelet és alázat.

Órákon keresztül tudta tisztogatni a szétszedett fegyvert, és őszinte csodálattal, rajongással mutogatta nekem a csillogó csövet, amiben ritmikus egyenletességgel vált láthatóvá a spirális marás. Az aerodinamika és a véget nem érő sakkpartik között nőttem fel. Ami, valljuk be, így első olvasatra nem hangzik túl izgalmasan, de én csodáltam őt!

Kamaszkoromban időnként azt éreztem persze, hogy „eret vágok magamon”, mert az én habitusom és az ő mínusz kettes vérmérséklete köszönőviszonyban sem volt egymással. De ami a legfontosabb: akármit is csináltam, tudtam, hogy büszkeséggel tölti el. Vagy ha éppen nem, akkor rettenetesen szórakoztatta az anyámmal vagy a világgal folytatott harcom.

Láttam erősnek, határozottnak, makacsnak, viccesnek, szórakoztatónak, és egyszer, egyszer az életben láttam igazán megbántottnak és mélyen szomorúnak. De mindig mindent emelt fővel fogadott és viselt.

Hatalmas keze volt. Erős és határozott. Emlékszem, nem egyszer brahiból úgy cserélt kereket, hogy egyik kezével megemelte az autónkat, a másikkal pedig szerelt, s közben azt leste, hogy mit szólok hozzá. Mi sem jellemzi őt jobban, mint hogy anyámat fogadásból hívta el életében először táncolni, arra a Balaton parti kis szórakozóhelyre. Anyám pedig, miután rákérdezett, hogy jól sejti-e a motivációt, és kiderült számára a fogadás tárgyát képező demizson pálinka lehetősége, igent mondott.

Hát ők attól a pillanattól fogva borsó meg a héja lettek.

Apám rettenetesen tudott mulatni és mutattatni. Imádtam nézni, ahogy táncolt: önfeledten, mosolyogva, teljes átéléssel. Minden nő azt várta, hogy apám felkérje legalább egy táncra, és elszabadulhasson saját besavanyodott férje mellől. Anyámat pedig ez rettenetesen szórakoztatta! Apám igazi jampi volt, vidám, bohém, szellemes, vagány, bevállalós. Szerettem a szemét, az őszinteségét, a makacs tartását és a huncutságot, amivel anyámat végig ugratta.

Gyerekkoromban nem egyszer előfordult, hogy a kettejük között kialakult vita azzal végződött, hogy apám fogta anyámat és egy mozdulattal feltette a szekrény tetejére. „Ha befejezted, leveszlek.” És persze mindenki nagyon nevetett.

Nem olvasott mesét, nem vitt az óvodába, nem készített nekem tízórait, de mégis, akármerre is járok, ott hagyott nekem valamit magából. Egy hangulatot, egy illatot, egy történetet, egy nagy tanítást, ami a mai napig meghatározza minden döntésemet és viselkedésemet.

Nem csinált mást, „csak” APA volt!

És hogy miért írtam le mindezt?

Hogy ti mind, akiknek választott „koronázatlan királya” ott ül a tévé előtt, sört iszik vagy éppen alszik a Forma–1 alatt, soha ne feledjétek el, hogy nem tudhatjátok, mik azok a pillanatok, amik örökre meghatározzák a gyermekeitek életét. És ti, kedves Édesapák, ne féljetek! Bár tudnátok, hogy milyen fontosak vagytok nekünk és gyermekeiteknek.

El se tudjátok képzelni milyen sokat jelentetek számunkra...