Nem gondoltam volna, hogy ilyen viszonyt ápolok a rétessel.

Kis családi kirándulásnak indult, nem is terveztük meg előre. Igazából a véletlen hozta, pontosabban valaki, aki pénzt kapott azért, hogy a szálloda parkolójában álló autók szélvédőjéhez egy szórólapot helyezzen.

Nem kedvelem ezeket a fecniket... Most mégis valamiért volt kedvem megnézni, hogy mit hirdet. XIX. Mesztegnyői Rétesfesztivál. Na, gondoltam, oké. Mikor van? Jé, pont aznap megyünk haza. Miért is ne? Sosem mennék el különben. Ilyen messzire?

Így alakult, hogy miután kicsekkoltunk a szállodából, kis kanyarral elindultunk Mesztegnyőre.

Parkolóhiány. Közepesen jó fej polgárőrök. Átlagos tömeg. Azonnal nekiindultunk, hogy vadásszunk magunknak egy kis rétest. Ha már... A bóvli és levendulaárus, valamint a „Jó ebédhez szól a nóta” nagyszínpadi produkció közt hamarosan meg is találtuk az első rétespavilonokat.

Rögvest beszédbe is elegyedtünk az árussal. A hölgy nagyon kedves volt. Nyilván 2 percen belül jött a kérdés:

„Barátok közt, ugye?!” Kis zavart rétesmajszolós mosollyal válaszoltam, hogy igen. Nagyon kedvesen és diszkréten jött a visszajelzés, hogy akkor mostantól ez titok, mintha nem is tudná. Nagyon hálás voltam érte.

A figyelmetlenségemnek köszönhetően nagy bánatomra későn érkeztünk, így a reggeli látványnyújtásról - ami a leginkább érdekelt volna -, sajnos lemaradtunk. Azonban a hölgy rögtön javasolta, hogy nézzünk be az ovi udvarába, mert ott még sülnek a kemencékben a rétesek. Valóban. Kedves, mosolygós óvónénik, dadusok és még ki tudja, kik igyekeztek úrrá lenni a réteshelyzeten, no meg a kemencéken.

Azonnal feltűnt, hogy a parázsért felelős kirendelt segítők finoman fogalmazva sem szomjasak. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató volt őket hallgatni. Egyik „jobban” értett a kemence felfűtéséhez, mint a másik. A mosolygós hölgyek mindeközben nyugodt pedagógiai érzékkel kezelték a „nagycsopis” közmunkásokat. A parázs izzott, a kemence melegedett, a rétesek sültek, sütött a nap is, és minden tele volt nyugalommal.

Miután kifaggattam újdonsült ismerőseimet a kemencében való sütés rejtelmeiről, elindultunk a Faluház felé, ahol nagy meglepetésünkre az egyik sátor alatt még vígan folyt a réteskészítés. Bent vidám asszonyzsivaj, én meg kintről izgatottan néztem, hogyan készül a rétes.

Bizonyára furán hangzik, de időnként feszélyez, ha felismernek. Valamiért mindig az az első gondolatom, hogy:„Hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy odamenjek ismeretlenül? Mit gondolnak majd? Itt van ez a Juli a Barátok köztből, aztán azt hiszi, hogy csak azért mert ő benne van a tévében, vele már mindenki azonnal jó fej akar lenni?”

Rövid kis toporgás után nagyon hamar rájöttem, hogy itt bizony senkinek fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok. Ha valakinek ismerősnek is tűntem, olyan nagy volt a forgatag, hogy azt hihette, a szomszéd faluból ismer. Azonnal bependerültem a sátor alá és beszélgetésbe elegyedtem az egyik rangidős és láthatóan leginkább szakavatott nénivel. Már szitálta is a lisztet, gyúrta a tésztát, és perceken belül már én is nyakig lisztesen tanultam a réteskészítés csínját-bínját. Boldogan adták át a tudást, ami a birtokukban volt.

Az egyikük megmutatta, hogy minek milyen állagúnak kell lennie, a másik azt, hogy milyen praktikák vannak a töltésnél, és hogy otthon azért majd mivel kenjem le a rétes tetejét.

Röviden szólva: bennfentes lettem. Búcsúzóul még azt a dicséretet is bezsebelhettem, hogy jövőre jöhetek a csapatba versenyezni.

Visszamentünk az óvodakertbe, megnéztük a frissen kisült réteseket. Mindenkitől búcsút vettünk, majd elindultunk hazafelé.

Annyi élmény és kedves mondat jött velem, hogy egy ideig csak csendben néztem a tájat, majd boldogan kijelentettem:
– Képzeld! Apám mindig arra vágyott, hogy olyan házi rétest egyen, amilyet a nagymamája készített neki.
Elsírtam magam.

A hiánya, így évekkel később. A boldogság, hogy valami olyat tanultam, amire ő nagyon vágyott, és tudom, büszke lenne rám. Ő lenne a legjobb „közönségem” a rétesek terén. És a felismerés, hogy erről bizony lekéstem...

Csak most jöttem rá, hogy mennyi mindent akarok csupán azért, mert apám nagyon szerette volna. Még most, a halála után sok évvel is ő az egyik, akinek leginkább szeretnék a kedvében járni.

Összességében: apám az én rétesem.