Ma este operába megyek. Egy olyan magyar opera-énekesnő énekel főszerepet, akit, azt hiszem, jelenleg az egyik legkomolyabb operai hangként ismernek el.

Sajnos nem nevezhetem barátomnak, de nagyon közel áll a szívemhez.

Ha rá gondolok, eszembe jut egy gyermekkori emlék.

Pillanatok, amikor a tavaszi napfényben a hársfák árnyékában andalogva zavartan beszélgetve megérkeztünk a nagymamám házához az első szerelmemmel. A kertkapu, aminek az árnyékában órákon át búcsúzkodtunk a fiúval. A nagymamám léptei, ahogy közeledik, hogy szóljon: „Katám! Most már igazán bejöhetnél.” Egy kislány a túloldalon, aki hatalmas táskával a hátán bandukol és zavartan, de hangosan átköszön nekünk.

Aztán sok-sok évvel később egy újabb sweetheart és egy másik helyszín.

Miskolc, ahol az éppen aktuális szerelem a Carmenben debütál mint fiatal operaénekes. Egy lány, aki Carment játssza. Kedves, mosolygós, nagyon szép, és a próbákat hallgatva számomra is kiderül, hogy elképesztően énekel. Bemutatkozás. Részemről boldogság, hogy megismerhetem. Egy tehetséges ember közelében mindig boldogság lenni! Közös ebéd, nevetés, kis borozás, majd egy kérdés:

– Ugye te mezőtúri vagy!?

Meglepett. Ilyenkor önkéntelenül is azonnal megfogalmazódik a belső kérdés, hogy: Miért is?

Aztán belekezd egy történetbe.

Egy kislányról szólt, aki délutánonként, az iskolából hazafelé menet mindig átment az utca túloldalára, mert a bátyja és a szerelme állandóan megálltak beszélgetni a kapualjban. Nem akarta őket zavarni, és ő maga is zavarban volt a helyzettől, de azért akárhányszor elment „mellettük”, mindig átköszönt nekik.

Ez a kislány operaénekes akart lenni, de az álmaihoz nem igazán kapott támogatást. Aztán egy nap mesélték neki, hogy a bátyja gyerekkori szerelme, a lány a kapualjból színésznő lett. Igazi színházban játszik, nagy szerepeket. És akkor arra gondolt, hogy ha a lánynak sikerülhetett innen Mezőtúrról, akkor neki miért ne sikerülhetne?

Én voltam az a lány, aki erőt adott számára, amikor csak saját maga hitt az álmaiban.

Amikor ezt elmesélte, nagyon meghatódtam. Azt hiszem, ez volt életem egyik legboldogabb pillanata, ami igazolta: mindig érdemes! Köszönöm, Mester Viki, hogy újra megismerhettelek, és hogy elmondtad nekem ezt a történetet. Nem tudom, hogy melyikünk adott a másiknak többet.

Sohasem tudhatjuk, hogy a tetteink mit jelentenek másoknak.