Valóban, az első futócipőt felhúzni olyan érzés, mint amikor annak idején az iskolában új füzetet kezdhettél.

Főleg azért, mert végre eljött az az idő, amikor nem a ronda kék csíkos füzetet kellett használni, hanem a papírbolt polcai között, hosszas válogatás után azt a vagány, kicsit csajos borítósat vehetted meg, ami már az akkori agyad számára is drágának tűnt, de az anyutól kapott füzetpénzt a zsebpénzeddel kiegészítve már belefért.

Szóval lett egy ilyen cipőm. Egy igazi futócipőm. Sose gondoltam volna – és talán még most is túlzásnak tartom –, hogy valaha pénzt fogok kiadni egy FUTÓcipőre. De be kell vallanom, rengeteg cipőt felpróbáltam.

A vásárlás a szokásos módon zajlott, én az árát, Jocó a technikai leírást, az anyagösszetételt, a saroktámasztást, a talpszerkezeti felépítést és még mit tudom én mit nézett. Szóval egyszerűen fogalmazva az én szemszögemből a pénztárca és az észérvek csatája volt az a néhány óra, amit különböző boltokban eltöltöttünk. 

Bizton állíthatom, hogy én, aki, ha csak tehetem, kerülöm az összes vásárlásra alkalmas teret, egy cseppet sem éreztem az idő múlását, viszont iszonyatos izgalommal töltött el a keresgélés. Egyik boltba be, a másikból ki. A „Jaj de cuki!” és a „De mennyibe kerül?” felütésű érzelmi libikóka több órás küzdelme után beadtam a derekam, és végül egy számomra feldolgozhatatlanul drága, de gyönyörű, 50%-kal leárazott csoda mellett döntöttünk. Igen, döntöttünk.

Nem én, mert ha rajtam múlik, akkor hosszas válogatás után simán meggyőzöm magam arról, hogy a

teniszcipőm is tökéletesen megfelel arra a célra, hogy a végén ne fussak.

De a „Néhány ezer forint árkülönbségen, nem múlhat a testi egészséged!” és hasonló mondatok hallatán végül hagytam magam meggyőzni.

Bevallom, kicsit úgy választottam cipőt, mint a vicc szerint a nők az autót. Abszolút a külcsín döntött, és nagyon örültem, hogy nem egy raptorcipő volt „ár érték arányban” a legmegfelelőbb az én racionálisan gondolkodó szerelmem szerint. Szóval cipő hazajött. És valóban: a szépsége és a „Lett egy futócipőm!” izgalmas érzése miatt hazafelé végig csak azon töprengtem, hogy miután megérkeztünk, és mondjuk ettem legalább egy banánt, akkor melyik útvonalon tudom azonnal ki is próbálni a legújabb szerzeményemet.

Arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy a kiskamasz gyermekem, aki lassan bármi mást szívesebben csinál annál, minthogy velünk legyen, csillogó szemekkel fogja megkérdezni tőlem, hogy velem tarthat-e. 

Mondtam: „Futni???”

De már ment is a szobájába öltözni, aztán izgatottan faggatott, hogy merre megyünk, és milyen alkalmazást töltsünk le a telefonra, és mennyit futunk és… Végigbeszélte az egész utat!

Lett egy „Csak a miénk időnk”. Imádtam minden percét, a fiam szaladt, dumált, megállt, ivott, biztatott, dicsért, fecsegett és boldog volt. És én is boldog voltam. Végig. Szóval kicsit sem magányos dolog a futás, hanem úgy tűnik, hogy ez egy kapocs lesz köztünk a kamaszéveiben.

Köszönöm mindenkinek, aki rábeszélt!