És nem aludtunk semmit.

És eljött a reggel. És felvettük a fehér inget. És bepakoltunk a sárga táskába.

És elindultunk lefelé a lépcsőn. És izgatottan érkeztünk meg. És végig fogta a kezem. És bementünk a terembe. És folyton nézte, hogy mit mondok, mit reagálok. És én csak mosolyogtam rá, miközben azt éreztem, hogy kiugrik a szívem és nyelni alig bírok az izgalomtól. És összeizzadt a tenyerünk. És jött a tanítónéni. És mosolygott és kezet fogtak. És éreztem, hogy minden rendben lesz. És elkezdődött egy új világ.

Lementünk az udvarra. És ő ott állt a többi kis „makival”. És ő állt a legszélén. És mellette Laci bácsi. És figyelte a többieket. És igyekezett mindent „elraktározni”. És én álltam vele szemben, 6 méterrel arrébb a lejtőn és néztem őt, ahogy ismerkedik, vizslatja az új, ismeretlen világot, ami körbeveszi. 

És láttam, hogy időnként monitorozza, hogy elérhető távolságban vagyok-e. És nagyon ügyesen viselkedett. És figyelte, hogy mikor kell leülni és mikor kell felállni. Mikor kell tapsolni és nézte a szavaló nagyokat és az igazgató bácsit, aki érthetően és röviden beszélt, amiért külön hálás vagyok neki mai napig.

És jött a himnusz.

És akkor láttam, hogy eltört a mécses.

És nagyon fegyelmezetten, de ömlött a szeméből a könny. És kétségbe esve nézett rám. És nem értette a saját félelmeit. És én csak annyit tudtam tenni, hogy 6 méterről „megöleltem”, szorítottam magamhoz a lelkemmel amennyire csak tudtam és biztató mosollyal bömböltem legbelül, de a szemem azt sugallta neki hogy : "Minden rendben kicsim. Minden rendben. Nyugi. Ügyes vagy."

Pedig legszívesebben átvetettem volna magam az előttem álló néhány szülőn és letojva mindent, öleltem volna magamhoz. De nekem is fel kellett nőnöm. Ott abban a pillanatban együtt tettük meg az első lépést az elengedés felé. És akkor az jutott eszembe: Hát elkezdődött.

Másodikosok lettünk.

Újabb évnyitó, újabb izgulás. Éjszakai mászkálás az első nap előtt.

- " Anya nem tudok aludni. Idebújhatok?"

Reggel álmos kelés. Pakolás a sárga táskába. Egy számmal nagyobb fehér ing. Kézfogás az utcán. Izgatott beszélgetés. Kérdezte, hogy:  "Akkor ma mikor jössz értem?". És összeizzadt a tenyerünk. És jött a tanító néni. És mosolygott. És kezet fogtak. És éreztem, hogy minden rendben lesz. És elkezdődött egy új év. És vagányul megjegyezte:

- "Nézd anya milyen kis cukik az elsősök." 

És én nagyon mosolyogtam.

És elmúlt a harmadik is. És még mindig fogta a kezem. De éjszaka már nem jött át. És szökdécselve ment lefele a lépcsőn. És ugyan izgatott volt, de már tervezte a srácokkal a ping-pongforgót a folyosón. És elengedte az iskola sarkánál a kezem. És nem izzadt össze a tenyerünk. De ott volt a sárga táska. És a: "Mikor jössz értem ma anya?". És a tanító néni, aki kezet fogott vele. És a terem ajtaja, meg a háta. És egy tekintet a válla fölött:

- "Menj nyugodtan. Szia ".

És eljött a mai reggel. És már nem tudom normálisan lefotózni.

Nem volt éjszakai mászkálás, bár nagyot beszélgettünk a "vajon mi lesz" dolgokról.

És felvette a "Jézusom mekkora fehér ing" -et. És bezselézte a haját. És hezitált a cipőn. És bepakoltuk a sárga táskát. Aztán átpakolt. És megfontoltan lesétált a lépcsőn. És kinyitotta nekem előre az ajtót. És segített leparkolni. És kézen fogva felmentünk az iskola sarkáig. És átölelt mielőtt felértünk, mintegy bocsánatot kérve, hogy ne haragudjak, de innen most már marad köztünk a "három lépés távolság".

És én tudomásul vettem.

És jött a tanító néni. És kezet fogtak. Mi meg csak mosolyogtunk. És ő elindult befelé a terembe. És hátra szólt, hogy : "Akkor csak négyre gyere.".

És mindjárt bőgök. Mert én ott állok egyedül.

És hiába dobog a szívem a torkomban. És szeretném magamhoz ölelni. Már nem tehetem. De örülök is egyben. Mert én is felnövök. És úgy érzem, megtanulom „elengedni”.

Mert ez a legfontosabb feladatunk talán. Megtanulni : Élni és élni hagyni!