Na most ugye az van, hogy én nem futok.

Ezzel mondjuk nem árulok el nagy titkot, kivéve, hogy azonnal meg is kell hazudtoljam magam.

A következő történt: egy nagyon kedves ismerősöm, aki 55 éves korában kezdett el futni, és most már elmúlt 60, Izrael állam 70. születésnapja előtt tisztelegve 70 kilométeres magányos futásához társakat keresett. Gondoltam magamban:

"Minden tiszteletem az övé, de hát én ugye nem futok. Egyszerűen nem kedvelem, unom, nem az én sportom."

Nap mint nap láttam a posztjait, hogy mennyire számít az ismerőseire, hogy átsegítsék ezen a nehéz vállalásán, de ugye mivel én nem futok, ezért csak erősen szurkoltam neki, és néha hozzászóltam, hogy: "Hajrá, Péter!". Annyira sajnáltam, hogy nem futok, de hát nem szeretek ugye.

Aztán eljött a nagy nap, és láttam reggel, pontosabban hajnalban a bejegyzését, hogy akkor most ő indul a Margit-szigetre, és kezdi a 70 kilométert, és mindenkinek örül, még ha csak egy körön keresztül is kísérik, támogatják őt.

"Jajj, Istenem, de hát én neeeeeem futok."

Aztán kávéztam és reggeliztem és tipródtam, és felvettem a teniszcipőmet, merthogy mivel nem futok, nekem futócipőm sincs, és kimentem a Margit-szigetre, és leparkoltam, és annak ellenére, hogy utálok futni és nem futok, végigkínlódtam egy teljes kört a Margit-szigeten

Megelőzött mindenki. Először a nagy popsis kislány, aztán a gazellafiúk, utána jöttek a túlsúlyos, a gyerekek és mindenki. Végig az járt a fejemben, hogy mekkora egy kapitális majom vagyok, hiszen nem is bírom, meg kilóg a belem, de mit csodálkozom magamon, hiszen én ugye nem futok.

Aztán a pihenőpontnál találkoztunk. Nagyon meglepődött és én is meglepődtem, hogy mennyire megörült nekem. Majd megkérdezte, hogy akkor futok-e még vele egy kört és mondtam, hogy:

" Haha! Nagyon kedves! De tudod én nem futok, és most is csak miattad, és mert a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni."

Aztán néhány napra rá találkoztam Jolival és Renivel, akikkel viszont együtt edzek, és mondták, hogy milyen szuper vagyok. És képzeljem el, hogy megfogadták a tanácsomat szerveznek egy futócsapatot, és indulnak a maratonváltón és arra gondoltak, hogy...:

"Áááá!" -  mondtam -, "Ne is folytassátok, mert én nem futok. Nem szeretek, unom és nem az én sportom. És be kell vallanom, hogy nem is bírom. Majd kiesett a tüdőm, és egyáltalán. Szóval nagyon szorítok nektek, de mivel én nem futok, ezért ugye nincs is miről beszélnünk."

Na jó, a vége az lett, hogy ha nem is 7 kilométert a váltóban, de Reni és Joli unszolására azért bevállaltam a 7-ből hármat.

Mert hát ugye, mint az köztudott, én nem futok.

És azon a 3 kilométeren is Reni huzibált végig. Mindeközben a "kettőt be, egyet ki" légzés mellett a legszívbemarkolóbb biztatása a "szuper, és most próbáljuk meg megelőzni a papucsos bácsit" volt. Hát köszönöm.

Aztán kisvártatva megismerkedtem egy nagyon kedves lánnyal, aki mint az a beszélgetésünk közben kiderült az egyik ismert sportóramárka  forgalmazásával foglalkozik. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy a fitnesshez és a bringázáshoz mennyire szeretnék én egy ilyen szuper órát. Mondta, hogy valóban csuda dolog egy ilyen óra, de majd ha futok...

Mondtam: Áááá, én nem futok, mert nem szeretek és unom!!!

És akkor önkéntelenül mondott valami nagyon izgalmasat.

Majd ha célod lesz, és megmondod az órádnak, hogy te mondjuk októberre szeretnél 5 kilométert futni 6.50-es tempóval, akkor megcsinálja neked az edzéstervet. Azt is megmondja, hogy ideális-e a pulzusod. Meg azt is, hogy mikor állj meg és mikor sétálj és mikor mit csinálj.

Na, ekkor jöttem rá, hogy én mit nem szeretek a futásban: a céltalan egyedüllétet.

De most már, hogy nem vagyok egyedül, úgy tűnik, na szóval elképzelhető, hogy a jövőben, tehát mondjuk mától, azért talán mégiscsak futok. Mert már nem vagyok egyedül,

és van célom,

a futásban..