Mennyi fájdalom, megaláztatás, mellőzés és makacs düh volt bennem akkor.

Ezt teljesen elfelejtettem. Jó mélyre elraktam és felülemelkedve az akkori nehézségeken továbbléptem. Aztán jött a net. És a net tényleg nem felejt. Így én sem. De 22 év távlatából ez már inkább csak egy apró pontja az én személyiségfejlődésemnek. De kellett.

Ma is azt mondom, hogy ezektől lettem más, több. Ezek miatt tudom emelt fővel élni az életemet, csinálni a dolgaimat és adott esetben – nem mondom, hogy nem fájdalmasan – , de kifele büszkén mosolyogni a még mindig előforduló megalázó helyzeteken.

Ez is egy olyan történet, ahol igaz Galambos Erzsi tanítása : " Inkább ezren irigyeljenek, mint egy valaki sajnáljon" !

Egy emlék, mely fura átfedés az életem és a New Yorkba kerülő lány karaktere között.

Lehetne bárki, ahogy akkor én is. Belekeveredtem, belecsöppentem egy helyzetbe. Ahol csak a véletlenek játékának köszönhettem, hogy a vidéki színésznőcske, aki néhány éve az akkori színi direktornak köszönhetően nem volt a helyén kezelve, szerencsét próbál a fővárosban.

Egy koreográfus, aki legalább annyira öntörvényű és maximalista mint ő maga. Egy lehetetlen helyzet, amire igent mondva, nem hogy előre nem lép a karrierjében, de még azt a tényt is nehéz volt feldolgozni, hogy komoly technikai tudású táncosok között kellett helyt állni. Elfogadtatni magad, mint táncos.

Táncosnak színész, színésznek táncos, miközben olyan emberekkel kellett egy színpadra állni, akik azért ha nem is teljesen, de nagyjából tisztában voltak vele, hogy milyen vidéki karrieren, nagy és fajsúlyos szerepeken vagy/voltál túl.

Magam mögött hagyva a mézesmadzagként meglengetett díjakat és szerepeket, melyeket ilyen-olyan kifogásokra hivatkozva általában végül nem kaptam meg, bevállaltam, hogy „elölről kezdem a karrierem”.

Egy rendező, akinek fogalma sem volt róla, hogy én kivagyok. Egy zenei vezető, aki vezető karmesteremként legalább 70-szer vezényelte le azt a darabot Kecskeméten, amelynek én voltam a cím és főszereplője. Egy koreográfus, aki nem egyszer nem kétszer megkapta, hogy „Azért mert neked a Mérai a lieblinged” és egy pillanat, amikor a szerencse beköszönt az életembe.

Röviden: a színésznő aki táncos álruhában egy be nem töltött kis karakterszerepre a főpróba héten a színpadon kottát kap a kezébe és egy kérdést: „El tudja ezt énekelni?” Hát eltudtam.

Úgyhogy az álruhás színésznő attól a perctől kezdve több lett mint egy táncos. Mondanom se kell, hogy a táncosok, nagyon büszkék voltak rá, hogy „velük voltam”. A lehetőségtől megfosztott színésznők már kevésbé.

Tudjátok mi a fura? Nem tudom, hogy kinek legyek hálás ezért. Mindazoknak akik segítettek, vagy azoknak inkább, akik akadályokat gördítettek elém és belekényszerítettek döntési helyzetekbe.

Hiszen ha akadékoskodóim, gáncsolóim nem lennének, miből merítenék erőt?

Számomra a „na nehogy már” és a „csakazértis” voltak a legnagyobb mozgatórugók.

Azt hiszem ezt azért tartottam fontosnak megosztani veletek, hogy tudjatok róla, hogy soha semmi nem történik véletlenül. Ja, és nagyon köszönöm, hogy amikor már majdnem elvesztettem a hitemet, akkor valaki … nagyfőnök fentről, mindig visszapöccintett erre a pályára. De ez már egy másik történet.