„Inkább ezren irígyeljenek, mint hogy egyvalaki sajnáljon!” ,

mondta ezt egyszer nekem valaki, akitől pályám elején a legtöbbet tanultam. Ő is tanulta ezt, nem kisebb embertől, mint magától Honthy Hannától.

Vannak és voltak legendás emberek, akikkel hál istennek összehozott az élet. Voltak olyanok, akiktől sokat tanultam, nagy barátságok és kölcsönös tisztelet lett a vége és persze voltak akiktől a kapott hidegzuhanyból profitáltam. Ezúton is szeretném megköszönni a hozzám való genyóságukat, hiszen, ahogy a mondás is tartja, „ami nem öl meg, az megerősít”. Természetesen nem minden pozitív kicsengésű találkozó indult teljesen felhőtlenül. 

22 éves lehettem, mikor először együtt dolgoztam Vele. Ez a történetem még Kecskeméten kezdődött és tőle aztán az egész szakma … rettegett, tartott. Ettől függetlenül tisztelték mindazért, amit elért és amit természetesen le tett az asztalra.

Na, Bennem ebben az időben semmiféle tisztelet nem volt se felé, se más felé. Amolyan „ide nekem az oroszlánt is” temperamentumommal és a kezdők tudatlanságával megáldva úgy gondoltam, hogy bármi ami velem történik, az nekem jár. Hiszen tehetséges vagyok mint a nap és nyilván remekül is nézek ki. 

Történt egyszer, hogy egy olyan darab cím- és főszerepét játszattam el a Hírös város nagyszínpadán, ahol eme országosan is népszerű Színésznő az édesanyámat alakította. Kollégáim, akik hál istennek azért eléggé kedveltek vihar természetem és határtalan önbizalmam ellenére, igyekeztek különböző praktikákkal és tanácsokkal megvédeni akkori önmagamtól. Ilyen volt például az az egyezményes jel, miszerint ha drága Vitéz Laci kollégám a szája sarkához emeli a mutatóujját az azt jelentette, hogy most kivételesen maradjak csöndben. Időnként Lacika még azt is a fülembe súgta, hogy : „Csss, cöe legyé!”. Ment is ez … egy darabig, de hát mivel előbb-utóbb nyilván minden kibukik,

én sem úszhattam meg, hogy legalább egyszer fejjel ne menjek a falnak. (Itt azért hozzátenném nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom.)

Elérkezett a főpróbahét az öltözéses próbákkal. Én az addigi munka során végig rendkívüli módon igyekeztem kerülni mindenféle konfliktust a már fent említett vendégsztárunkkal. Egy napon azonban - ahogy az minden rendes próbaidőszakban lenni szokott - megbeszélést tartottunk a nézőtéren. Természetesen mindenki aki csak élt és mozgott a produkcióban, ott ült és várta a rendező értékelését, instrukcióit, kéréseit.

Ekkor a Színésznő szólt a rendezőnek, hogy az egyik jelenettel ő bizony nem ért egyet. Volt ugyanis egy monológom ami közben ő a nézőtér felől – csendben jegyzem meg, hogy a saját kérésére - közelítette meg a színpadot. Tehát tulajdonképpen háttal a közönségnek hallgatta végig az én szereplésemet, majd az eredeti terv szerint megsemmisült anyámként hátat fordítva a nézőtéren keresztül távozik. Ez a megoldás végülis nem tetszett neki, s a

következőket javasolta. Inkább jönne a színpad hátuljából, mintegy megfordítva engem a nézőknek, hiszen akkor ugye szegény nézők nem látják az ő reakcióit a monológom alatt. Ez volt az a pont, amikor picit elegem lett az egészből, és önkéntelenül szaladt ki a számon a kézenfekvő és logikus válasz:

„Nem is kell látniuk, mert ez a jelenet rólam szól!”

Először dermedt csend, aztán ajtócsapódás és diszkrét üvöltözés kíséretében - kikérve magának a kialakult helyzetet - kiviharzott a színház épületéből.

Nyilván ez a pillanat nem múlt el nyomtalanul és következmények nélkül, hiszen csitriségem őszintesége nem aratott osztatlan sikert. Behívattak az igazgatóiba, ahol megkaptam a magamét, hogy végül is mit képzelek én magamról és vegyem tudomásul, hogy vannak íratlan előjogok a színház világában.

Többek között például egy idősebb kolléga iránt tanúsított tisztelet, aminek halvány nyomait sem lehetett felfedezni előbbi viselkedésemben. Mellékesen, és kissé viccesen, azért azt is hozzátették, hogy ez bizony egy elég vagány lépés volt. A Színésznő pedig – ahogy visszahallottam – azt a kedves megjegyzést zsebelhette be, hogy: „Nos Erzsike, találkozott fiatalkori alteregójával”.

És, hogy milyen következményei lettek ennek a szócsatának?

Visszamentem a színészházba, ahol egy üzenet várt :

„A művésznő kéri, hogy ha nem esik nehezemre, legyek kedves menjek be egy órával korábban az öltözőmbe, mert szeretne velem beszélni.”

Gondoltam mi bajom lehet, végülis, ezen is túl kell lenni egyszer. Amikor beértem az öltözőbe, ott ült az asztalomnál, kezében egy halom papírral. Ami pedig ekkor történt, minden képzeletemet felülmúlta.

Azzal fogadott, hogy ő bizony gondolkodott rajta, és a darabban viselt ruháim nem állnak jól nekem. Egyszóval lerajzolt néhány ruhát, szeretné ha megnézném, majd felmegyünk a varrodába, és tokkal-vonóval, töviről-hegyire új ruhákat készíttetünk.

Gondoltam, népszerűek leszünk fent így a bemutató előtt néhány nappal. De így történt. A főpróbahéten, mikor már minden jelmez készen volt, Erzsike átvarratta a kedvemért az összes ruhámat! Ott állt mellettem a tükör előtt, és egyeztetett a varrónőkkel anélkül, hogy én egy árva szót is szólhattam volna. Mondanom sem kell, hogy a ruhák gyönyörűek lettek. Amikor pedig elkészültek, azt mondta:

„Most szépen felveszed mindegyiket és megtanítalak benne járni. Nem úgy mint egy cseléd, hanem mint egy királynő.” Hosszú órákat töltöttünk az öltözőfolyosón a tükör előtt, a lépcsőházi lépcsőn és fáradhatatlanul gyakoroltatta velem, hogyan kell egy uszályos ruhában fordulni, lépcsőn felmenni, meghajolni, egyszóval viselkedni.

Nagynevű Színésznőnk pedig nem más volt, mint az általam nagyra tartott Galambos Erzsi, aki ettől a pillanattól kezdve mindent elkövetett azért, hogy bármiben, amiben akkor és későbbiekben együtt dolgoztunk, egyengesse a pályámat. Csak azért, mert meg mertem szólalni és bátran mertem vállalni a véleményem, elkezdett partnerként kezelni.

Tőle tanultam meg, hogy mit is jelent a színház iránti alázat. Ő mutatta meg, hogy milyen maximalizmussal érdemes csak űzni ezt a szakmát. Talán nem könnyű ember, de ennek csak az az oka, hogy ezer fokon ég, és emellett a mondandóját becsomagolni, feleslegesen udvariaskodni, diplomáciai köröket futni már nincs se energiája, se kedve.

De aki ennyire profi és maximalista önmagával szemben, mint Galambos Erzsi művésznő, az joggal várhatja el, hogy mások is így viszonyuljanak hozzá és nem utolsó sorban ehhez a csodálatos, hőn imádott hivatásunkhoz.